Manapság, az Internet Korában, csudálatos dolgokra lehet bukkanni. A legszebb az egészben az, hogy bárki bárhol véleményt nyilváníthat bármiről, és persze mindezt marha bátran és szókimondóan teheti, mert ugye egy poszt az interneten az semmi, nem kell az arcod és az igazi neved adnod hozzá, éljen az anonimitás. Tulajdonképpen én is azt teszem, de nem titok a valódi nevem, csak épp lényegtelennek érzem kihangsúlyozni. Nem cikkírói minőségben írok, csak saját véleményeket firkálok, még csak nem is kritikákat. (Régen próbálkoztam azzal is, de mostanság már nem teszem.) Viszont azt gondolom, ha a saját polgári nevemen írnék olyan cikket, ami tartalommal és HITELES tartalommal kell, hogy bírjon, tekintve, hogy megjelenik az ország egyik legnagyobb hírportálján, akkor azért odatenném magam… Tudom, hogy az ismerőseim zöme azt fogja gondolni, hogy igazából csak berágtam azért, mert valaki nem zengett litániákat a Trónok harcáról – de szabad országban élünk, mindenki hihet, amit akar. Én azért most kifejteném, miért csípi annyira a csőrömet egy minap megjelent cikk.

Elkések, elkések! – kajabálja a fehér nyuszi Alíz történetében. És bár még nem kezdtem bele a Once Upon a Time in Wonderland című spin-offba, az „anyasorozat” kapcsán valahogy mindig ezt kell éreznem. De hát zajlanak a mindennapok, és majd bontok pezsgőt akkor, ha egyszer hétfőn, vagyis a premiert követően tudok posztolni a legújabb epizódról. Addig meg ez van – de nézzük inkább, mi is történt a 3. (és egyre fáradtabb) évad legutóbbi epizódjában!

Emlékszem, még a Vámpírnaplók 3. évadának elejénél hasított belém a kérdés: tulajdonképpen én miért is nézem ezt a sorozatot? Hiszen a sztori nem vezet sehova, itt senki (kiváltképp az általam kedvelt karakterek) nem lehet boldog, és mindig csak az újabb és újabb dráma kell. Így szépen, nőiesen töröltem is a gépemről az epizódokat, és nem néztem azóta sem az újabb részek felé. Na, valahogy így álltam a Once Upon a Time-mal (vagy ahogy magyarul nevezzük: az Egyszer volt, hol nem volttal) is a második évad derekán - aztán valahogy mégis behoztam a lemaradást. A legutóbbi epizóddal pedig sikerült úgy fellelkesíteniük a kedves alkotó uraknak, hogy komolyan várom már, hogy este a következő rész elé vetődhessek.

Lehetek én akármilyen idős, részeslülhetek én akármilyen képzésben, művelhetem magam bármily' hevesen - úgy látszik, mégsem fogom soha elkerülni azokat a bizonyos "lányos csapdákat"... És itt most nem arról van szó, hogy elolvadok egy kiskutya vagy egy kisbaba láttán (pedig sajnos ez is tény)... Hanem inkább arról, hogy valahogy mindig kénytelen vagyok belekukkantani egy-egy újabb sorozatba, amit a The CW amerikai televíziós csatorna a műsorára tűz. Pedig elég csak ránéznem egy-egy jól (PS-)fésült promóképre, és már mondom is a sztorit. Ennek ellenére csak sikerült leülnöm a Reign című új szösszenés elé is - és szégyen-gyalázat, de már várom is a következő pénteki napot. Igen, miatta.